Kerekpáros szempontból a Dél-Alföld mindig is ellentmondásos volt. Egyesek monotonnak, sőt, unalmasnak tartják, mások viszont nagyon is tudják értékelni, hogy minimálisak a szintkülönbségek. Abban viszont mindkét fél egyet ért, hogy épített emlékekből nincs hiány. Különösen, ha valakit érdekel a Monarchia diszkrét báját, ami a mai napig kitörölhetetlen nyomokat hagyott arrafelé. Ráadásul könnyű áttekerni a szomszédos Szerbiába, hogy egy kis ízelítőt kapjunk észak bácska multikulturális mindennapjaiból.
A felkészültebbek indulhatnak Szegedről, innen túránk végcélja, Szabadka 50 km-re van, és a legrövidebb út is ugyanennyi vissza, de aki Mórahalomról rajtol el, az sem fog csalódni.
Ha Szegedről vágunk neki az útnak, ne hagyjuk ki annak belvárosát, a Dóm-teret, a Reök palotát, vagy a Tisza partot a Belvárosi híd környékén. Csak, hogy össze tudjuk vetni a két várost, Szegedet és Szabadka. Így fogjuk igazán érezni és érteni, hogy a két település milyen utat járt be a millenniumtól idefelé. Hiszen mindkét város az sorsát ugyanazon történelmi események befolyásolták, még ha nem is mindig ugyanabba a táborba tartoztak.
Szegedet, ha úgy tetszik az 1879-es tiszai árvíz állította a haladás útjára, hiszen a várost szinte újjá kellett építeni. Impozáns épületei, terei, a Dóm tér, a Móra Ferenc múzeum, a Reök Palota vagy az Új Zsinagóga mind ezután épültek, hiszen Ferenc József megmondta (vagy nem): „Szeged szebb lösz, mint volt!”. A két Világháború közt, elsősorban az 1921-ben a Kolozsvárról átköltöztetett egyetemnek köszönhetően tovább fejlődött, nőtt a lakossága és lassan átvette az elcsatolt délvidéki nagyobb települések szerepét.
Szabadka nem a Tisza partján fekszik, esetében árvízről sem beszélhetünk ezért újjá építeni sem kellett. Fejlődött a maga álmos bácskai módján. A millennium után megépült aVárosháza, a Zsinagóga, a Raichle palota majd az első világégés után egyszer csak határon kívül került. Előbb a Szerb- Horvát- Szlovén, majd a Jugoszláv királysághoz tartozott és hiába volt az újonnan megalakuló állam egyik legnagyobb városa, a politika, a nagy magyar kisebbségnek köszönhetően, kicsit gyanakvással kezelte. Ez a szocialista Jugoszlávia idejében sem változott. Ezért van, hogy a kötelező szocialista lakótelepeket leszámítva, a város arculatát döntően most is a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején épült épületek határozzák meg, azon belül is elsősorban a szecesszió.
A Szegedről indulóknak kiindulási pont lehet a Vadaspark parkolója, a MOL benzinkút mögött. Nem fizetős, de bátran itt hagyhatjuk az autónkat. Ha vonattal érkezünk a városba, már egy kicsit nehezebb „rákeverkőzni” a Kálvária sugárútra, melynek folytatása a Bajai út, ami kivezet a városból. A repülőteret magunk mögött hagyva biztonságos kerékpárúton haladhatunk előbb a bal,majd a jobb oldalon. Az 55-ös úttal párhuzamosan futó kerékpárútnak a városból kivezető szakasza hagy maga után némi kivetnivalót, de pár km után már nem lehet rá panasz. 17 km megtétele után érjük el azt a körforgalmat, ahol balra fordulva az Alföld 6000 lakosú mintatelepülése központjába érünk.
Mórahalom a tanyavilágból nőtte ki magát, fejlődését elsősorban az agráriumnak és a fürdőjének köszönheti. Ez utóbbi a 2000 évek elejétől indult rohamos fejlődésnek ésma már az Erzsébet Mórahalmi Gyógyfürdő és a hozzá kapcsolódó wellness és konferencia szállodák a régió egyik legnagyobb fürdőkomplexumát képezik. A rendezett utcákat, az új vagy felújított középületek láttán még az átutazók is olyan mértékű fejlődéssel találkoznak, amivel a vidéki Magyarországon csak ritkán. Egy kávéra vagy rétese mindenképpen érdemes megállni.
Mórahalomról a határra tartó Kissori út tulajdonképpen az EuroVelo 13, vagyis a „Vasfüggöny” kerékpárút, ami Norvégiából, többé-kevésbé az egykori vasfüggöny mentén Bulgáriáig, illetve a Fekete tengerig fut. Természetesen a 10.400 km-nek nagy része közúton halad, ahogyan Mórahalomtól az Ásotthalmi határátkelőig tartó 12 km szakasz is. Nem túl jóúton szerencsére kicsi forgalom, de mivel nincs szegélye, az aszfalt széle töredezett, süllyedt, ami akkor tud kellemetlen lenni, ha egy-egy határra tartó autós megfeledkezik magáról és a kerékpárosoknak le kell húzódni. Elszórtan tanyák, szántók és kaszálók váltakozva, valamint meglepően sok fa, fasor.
Ahatár előtt közvetlenül egy emlékhely, a Délvidéki Emlékpark, ami hogy pontosan minek állít emléket, kicsit nehezen kikövetkeztethető. Turulmadár fészkel a Magyar mártíromság emlékművén, kopjafák az elcsatolt vármegyék címerével, délvidéki II. VH utáni vérengzések, Nándorfehérvár és Rózsa Sándor. Talán könnyebben megfejthetnénk, ha látogatható lenne és nem a kerítésen keresztül kéne be-be lesni. És gyanítom, a délvidékiek sem csak ezekre az emlékeikre büszkék.
A határon,soron kívül jelentkezhetünk útlevél ellenőrzésre, ez errefelé minden gyalogos és kerékpáros privilégiuma. Sőt, útlevél sem kell, csak érvényes személyi igazolvány. A határ után, immár Szerbiában tábla hirdeti, hogy még mindig az EuroVelo 13 úton haladunk, ahol váltakozva követi egymást kerékpárút és közút. Egyedül Hajdújárás (Hajdukovo) előtt kell, pár száz métert tekerünk forgalmasabb közúton, na és persze az autópálya felett átívelő felüljárón, mivel Szerbiában sem divat ilyen helyeken kerékpáros sávot kialakítani. Az egykori messze földön híres üdülőfaluba viszont már újra kerékpárúton érkezünk meg.
Palicson csak rontani tudott az elmúlt 100 év. A délvidék legfelkapottabb pihenő és fürdőhelyéből, amelyet előszeretettel látogattak a Monarchia polgárai, a szocialista rendszer mostohagyereke lett.
A település fő vonzereje a tó, a partján lévő sétány és az azt szegélyező szecessziós épületek, melyek, ha meg is szenvedték a XX. századot, de még állnak és hirdetik a millenniumi Magyarország eleganciáját és hangulatát. Sőt, az utóbbi években egymás után újítják fel őket! A Lujza Villa vagy a Vigadó már régi fényében tündököl és nemrég fejezték be a település ikonikus épületének, a Női Strandnak a helyreállítását is. A cölöpökön álló fürdőház 1910-ben épült a korabeli fürdőszokásoknak megfelelően kizárólag a hölgyek számára, a part felől épületekkel és kabinsorral elzárva a kíváncsi tekintetek elő. Jelenleg kávézó működik benne, tehát az urak is retorzió nélkül látogathatják.
Sajnos a tóban már nem lehet fürödni. Szabadka szennyvize éveken keresztül ömlött bele és ettől annyira lealgásodott, hogy vize zöld, nyálkás és nem túl hívogató még a legnagyobb melegben sem. Az elmúlt 20 évben javulás történt ugyan–visszatértek a békák és állítólag már halat is fogtak -de attól, hogy újra gyógyhatásáról legyen híres, még nagyon távol van. Kár érte, mert ennek köszönheti egykori felemelkedésé és hírnevét. Viszont a partján jobbnál jobb éttermek várják a vendégeket.
Ha Palics és kerékpár, akkor mindenképpen pár szót kell ejtenünk Vermes Lajosról. Olyan bohém álmodozója volt ő a Monarchiánk, amilyenekkel csak Hrabal könyveiben és a belőlük készült Menzel filmekben találkozhatunk. Teljes nevén Nagybudafalvi Vermes Lajos (1860—1945) gazdag kereskedőcsaládból származott és megszállottja volt a korabeli sportnak, melyek egész sorát űzte és népszerűsítette – a csúcs a velocipédeken történő bajvívás. Fő műve azonban a Palicsi Nyári Játékok életre hívása, melyről az utókor csak, mint a „Palicsi Olimpiáról” beszél. 1880-ban megrendezett első tornászviadalon kezdetben a klasszikus ókori olimpiai számok szerepeltek, de a sor gyorsan bővült. Európa egyre több pontjáról jöttek versenyzők, ezért Vermes külön épületeket húzott fel a számukra, például a „Bagoly-várat”, melynek tövében áll büszke szobra, ahogy a tavat szemléli, de nevéhez fűződikMagyarország első lelátóval szegélyezett kerékpárpályájának építése is. Sajnos 1914-re lassan teljes vagyonát felemésztette az akkor még közel sem annyira jövedelmező rendezvény, és Vermes más kihívások után nézett, de így is örökre beírta magát a vidék történelmébe.
Palicsot ebben az időkben már villamos kötötte össze Szabadkával, ami azótasajnos áldozatául esett a szocialista modernizációnak. Kerékpárral ennek egykori nyomvonalában juthatunk be a régió központjába, végig nyílegyenest, egész a vasúti „aluljáróig”, majd a második utcába jobbra és máris a sétáló utca elején vagyunk.
A városban, melynek lakossága 1910-ben 59 százalékban volt magyar anyanyelvű, természetesen ma már többen vannak a szerbek, horvátok, bunyevácok, demég mindig számottevő a magyarok száma. Ha be szeretnénk járni az összes olyan helyet, amelyekről nevezetes, sajnos arra fél nap nem elég. De megcsodáljuk a lenyűgöző méretű városházát, melyet Komor Marcell és Jakab Dezső álmodott meg és 1912-re épült fel. A magyar szecesszió egyik legszebb alkotása természetesen túldíszített, habár színeiben kissé megkopott, de legyünk őszinték, ez is jól áll neki. Ha időnk adja, érdemes megnézni belülről is. Dísztermében ámulhatunk a magyar királyokat és neves személyeket ábrázoló színes díszüvegek láttán, amik valahogy túlélték a szocializmust. A szabadkai magyarok különösen büszkék arra, hogy amióta a Városháza dísztermében esketnek, minden ifjú pár Mátyás Király vagy Széchenyi István vigyázó tekintete alatt mondja ki az igent. Az egyik helyi legenda szerint az átkosban zöld függönnyel takarták el az üvegablakokat, míg egy magas rangú pártfunkcionárius rá nem jött és azt monda: „A kommunista pártnak nincs félnivalója a királyoktól, főleg nem az üvegkirályoktól!” Nos, tévedett!
Ha időnk engedi, nézzük meg a felújított zsinagógát, amit szintén a Komor-Jakab páros tervezett, és ami szintén a szecesszió remekmű, vagy a Raichle palotát, ami ha lehet, még túldíszítettebb, mint az előző kettő. De mindenképpen igyunk egy jó kávét a Corvin Mátyás utca valamelyik népszerű kávézóban és közbe gondoljunk Kosztolányi Dezsőre, Csáth Gézára vagy DaniloKiš-re, Szabadka híres szülötteire, kiknek szobra a Városháza melletti téren áll.
A visszafele induló úton egy dologra ügyeljünk. Az Ásotthalmi Határátkelő, ahol beléptünk Szerbiába, 19 órakor zár. Szabadka központjától az út a határig 18 km. A röszkei nagy határátkelő viszont csak autópályán megközelíthető, tehát könnyen Szerbiába ragadhatunk.
De havisszatértünk Magyarországra, ne csodálkozzunk, ha felmerül bennünkis a kérdés; minekide ez a határ! Hiszen ugyanaz a táj, sok a közös emlék és még mindig több a hasonlóság, mint a különbözőség. Még akkor is, ha sajnos az ízek és az emberek már nem ugyanazok. De ez a vidék mindig is multikulturális volt, ez adta erejét és varázsát. Különösen, ahogy belesimult a mindennapokba.